Béke Veletek!

Békés Karácsonyt és Nyugalmakban gazdag Új évet!

Mindig ez az üresség...

Érzem az üresség megöl, eltemet,
Bénítja elfáradt, lassan már elszáradt testemet.
Békével sétálok a fénylő vízparton,
Bódító szerekkel ölöm ki magányom.
Mesékkel tömöm, tompítom agyamat,
Kiölöm maradék szerelmem, még azt is mi megmaradt.
Kereslek! Hol vagy? Hol van mi bennem van?
Hol van az a töménytelen érzés, mit adtam?
Hol van az ébredés, mi új reményekkel töltött el?
Hol van az az álom, mi újra és újra bennem éledt fel?
Keresem. És újra csak a némaság felel...

Pillanatnyi elmélkedés

Csak tudnám, hogy miért
fér ennyi ember a lelkembe?
Hogy van ennyi hely itt belül?
Miért tiszta ez az érzés?
És függetlenül attól, hogy pazarlóan adom,
és nincs visszaáramlás...
Nem tudom, nem értem!

Nyugalom!

Csendben, nyugalomban meghozni a döntéseket,
most ez kell! Kivárni.
Aztán jöhet az ugrás, a merülés!
Ez az igazi eksztázis!

Bocsáss meg!

Bocsáss meg magadnak és mindenki másnak,
akkor majd elengeded a fájdalmad, és szárnyalhatsz,
mint madár az égen, mint szél mely suhan tova...
És csak érzed az arcodon a lágy játékot, az illatokat,
a fényeket, mindent ami körülvesz!

Szabadsááááááááááááág!!!!!!!!!!!

Tudod a szabadság néha rabság!
Önmagad rabsága, mert csak magad vagy!

A pillanat

Búcsúzunk, de még itt tart szemed tükre,

Itt tart és úgy érzem, itt maradnék Veled örökre!

Csak Mi létezünk, nézlek, fürkészlek…

És csak szalad a város, a fények cikáznak,

Indulni kéne, de minden és mindenki várhat!

Az arcod oly nyugodt, ragyogó fényerő,

Vonzása az alagút végéhez hasonlatos!

S dübög a metró, előttünk a hídon robog a villamos.

És csak szalad a város, a fények cikáznak,

Indulni kéne, de most mindenki várhat!

Karodba kulcsolom enyémet, vibrál a levegő, megéget!

Szikrázó éjszaka, még a szigeten sötét volt,

Nem csillogtak csillagok, nem sütött Ránk a hold!

A feketeség leple alatt csak izzó tekintetünk mutatott fényt,

S hideg kezünk mindig össze-összeért!

Juj! Míg nem csókoltalak mennyi gondolat futott agyamon át!

Szétvető düh, mely megállítaná az idő pillanatát!

Igen, bosszantott az óra, csak úgy szaladt ide s oda!

Nem kérdezett, megállt, és aztán gyorsan futott tova!

És mi csak álltunk ott, körülöttünk a város zaja.

Szaladt fényével, cikázott ide-oda!

De mi csak néztük egymást, ott maradtunk,

S örökre eggyé váltunk, eggyé olvadtunk!

Hiány

A hiány egy borzaszó érzés!
Ürességgel tölti el lelkem és kétségbe ejt!
De nem lehet betölteni ezt az űrt!
Mint egy foltozhatatlan lyuk,
egy fekete lyuk!

Mezőn

Selymes tapintásod, mint búzakalász érint,
Megérinti lelkem, s lassan megértem,
Hogy kósza szélben, miért is cirógat,
Miért is jó ez nékem?!

W. Shakespeare: XXVII

A jövő ellen, ha jön oly jövő,
Hogy hibáimtól arcod komorul,
S szerelmed, fukarkodva, kitűnő
Szempontok szerint számolni tanul;

A jövő ellen, ha mégy, idegen,
S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
S hagyva múltját, benned a szerelem
Érett kimértséggé komolyodik;

E jövő ellen sáncot verek és
Értékem tudatába költözöm,
S magam fogok magamra kezet és
A te jogodat védi majd pöröm:

Szigorú jog, koldust, elhagynod engem,
Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.

Emlékezz!

Mint fátyol a szemed előtt,

Úgy kúszok gondolataidon keresztül.

Messzi, messzi távolban sötét úton.

Csak pislákoló lámpa világítja két szegélyét.

Belédivódok reménytelenül,

Pórusaidba lapulok, és kitörök féktelenül!

Dorothy Parker: Csalódottság

Mókás lett a világ, ha
kezemben volt a puska;
Tölténnyel az agyán át,
Kik fájdalmam okozták.

Vagy mérges gáz egy kevés,
Mi perc alatt elintéz;
Számos embert lelőttem,
Kiket sosem szerettem.

Ámde nincsen nálam fegyver -
Így a Sors víg táncra kel!
Él és virul mindegyikük,
Bár jó mélyen lenne helyük.

Denise M fordítása

utálom

Röhellem ezt az egészet!
Csokonai verse jut mindig eszembe!
Utálom, hogy mindig felkínálják nekem
a reményt, és aztán eldobják előlem!

Beszélgetés

Tegnap angyalok hangjait hallottam.
A temetőnél valami gonosz megijesztett, de
álltam a tekintetét!
És éjjel meg egy édes angyal volt...
Nem mondom meg mit suttogott a fülembe, huh!
Most ezt nem átvitt értelemben értem,
tényleg egy hang szólított meg!
Érdekes dolgok ezek...

Osho

"Buddha valóban az egyik legkifejezőbb
szót választotta: sunjata.
Az angol szó, az angol megfelelője ennek
- a semmi - nem ennyire gyönyörű kifejezés.
Ezért változtatom én "semmi-ség"-gé.
Hiszen a semmi az nem csak semmi: az minden.
Ott vibrál benne mindennek a lehetősége.
Minden benne van, tökéletes. Megnyilvánulatlan,
de mindent magában rejt.
Előtted is csak a természet van,
utánad is csak a természet van...
miért kell akkor a közepén ekkora hűhót csinálni?
Miért kell a közepén ennyire aggódni,
ennyit nyugtalankodni, ennyire
nagyravágyónak lenni? Miért ez a kétségbeesés?
Az egész út a semmi-ségből indul,
és a semmi-ségben végződik."

Börtön a lelkem

Börtön a lelkem, mindig is az volt.

Jaj de ki akarom szakítani mindezt!

Ne legyen álmom s magányom,

Ne legyen semmi szép, aminek vége lesz.

Ne legyen káprázat, csodaszép álomkép,

Ne legyen bűn, s bűnös szándék,

Ne legyen korlát, idő, óra, perc!

S a szívemnek kapuját mi kinyitja ez!

Kóstold meg a nyári nap narancsos melegét,

Kóstold mézízű méz, ragacsos szeletét,

Kóstolj, harapj pirosló ajkamba,

Édes, csillogó, mint egy csodaszép alma!

Szótlanul ne állj, csak ha beszédes a szemed!

Szívemnek melegét, ne jegeljed le!

Keress meg és ott leszek,

Szeress, mert nélküled fájón, de elmegyek!

Szeretnék veled ébredni,
Hallgatni a hajnali madár csicsergést!
Karodba bújni, szárnyalni...
Őszintén szemedbe nézni,
S bőrömön tapintásod érezni...

Osho

"Te nem véletlenül vagy itt.
A létnek szüksége van rád.
Nélküled a létből hiányozna valami,
amit senki más nem képes pótolni.
Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna,
ha nem lennél itt.
A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld
- a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van,
és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be.
Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged,
hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad.
Amint megtisztulsz, látod,
hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd."

idő van!

Itt az ideje, hogy megtanuljak nemet mondani!!!!!!!!!!!!!!!!

The Cranberries: No Need To Argue

There's no need to argue anymore.
I gave all I could, but it left me so sore.
And the thing that makes me mad,
Is the one thing that I had,

I knew, I knew,
I'd lose you.
You'll always be special to me,
Special to me, to me.

And I remember all the things we once shared,
Watching T.V. movies on the living room armchair.
But they say it will work out fine.
Was it all a waste of time.

'Cause I knew, I knew,
I'd lose you.
You'll always be special to me,
Special to me, to me.

Will I forget in time, ah,
You said I was on your mind?
There's no need to argue,
No need to argue anymore.
There's no need to argue anymore.

Ouuu, ouuu, ouuuu...
Special.

Összetört bennem minden vágy,
A remény nem létezik már számomra!
A jégcsappá fagyott szívemet,
Már soha nem melegíti fel senki!!!!!!!!!

W.S.: XXXVI

Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
Noha szerelmünk osztatlanul egy:
Így a sok foltot, mely velem marad,
Viselem majd magam, tenélküled.

Két szívünk közös vágy, de életünkben
Olyan választó bántalom is él,
Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

Nem illethet ezután a szavam,
Mert szégyenem megszégyenítene,
S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
Mert megromlik neved becsülete:

Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.

Dorothy Parker: Resume

A penge meggyötör;
a folyó nyirkos;
a sav bemocskol;
és a drog görcsöt okoz.
A fegyver nem legális;
a kötél túl laza;
a gáznak borzalmas a szaga;
Akár élhetnél is.
Denis M. fordítása

Neki

Álmomban sírtam zokogtam,
S mikor rád néztem, térdem összeroggyant!
Kitudja mennyit visel el a szív,
Fájdalom megannyi széles skáláját!
Ajkadon csüngve, lopva minden szavad,
Édességed ezernyi cseppjével,
Itatva magam: szomjazom!
És közben illatod itt pihen.
Ó te remete, te megközelíthetetlen!
Miért, miért, miért Te kellesz nekem?

Osho

"Az összehasonlítás teremti meg az alsóbbrendűség
és felsőbbrendűség ideáit.
Amikor nem hasonlítgatsz, minden alsóbbrendűség és
minden felsőbbrendűség eltűnik.
Akkor csak vagy - egyszerűen csak vagy.
Egy kis bokor, vagy egy nagy, hatalmas fa... az nem számít
- te te vagy. Rád van szükség.
Egy fűszálra épp akkora szükség van,
mint a leghatalmasabb csillagra.
Anélkül a fűszál nélkül Isten kevesebb lenne.
Erre a madárdalra éppen annyira szükség van,
mint bármelyik Buddhára.
A világ kevesebb és szegényebb volna,
ha ez a madár eltűnne belőle. Nézz csak körül.

Mindenre szükség van, és mindennek megvan a maga helye.
A világ egy szerves egység: senki sincs feljebb, és senki sincs lejjebb,
senki sem felsőbbrendű, és senki sem alsóbbrendű.
Mindenki összehasonlíthatatlanul egyedülálló."

Sírok. Szomorú voltomban siratom magamat,
Mely százszor szeretett, de a viszonzás messzire elhalt.
Mondd csak, óh te lélek! -Miért szipogsz,
Gyerekként az ég angyalaihoz,
Amikor azok mások felé kacsintgatnak?
Miért öntöd ki a fájó, sajgó lelked azoknak,
Kik csak nevetve, vihogva továbbmennek?

Dorothy Parker: Indian Summer

In youth, it was a way I had
To do my best to please,
And change, with every passing lad,
To suit his theories.

But now I know the things I know,
And do the things I do;
And if you do not like me so,
To hell, my love, with you!

Borisnak

Százszor olvasom szavaid, mintha csak itt ülnél mellettem.
Próbálok uralkodni józanul, de ez túljár az eszemen.
Első voltam és első is leszek! –szeretném,
De nálad tudni ezt nem lehet, pedig tiéd lennék!

Nem tudok neked semmit sem adni, mert semmim sincs!
Csak én vagyok egyedül, ez az egyetlenegy kincs!
Csupasz vagyok, mint egy árva elhagyott gyermek,
S nélküled az is maradok, ha nem takar két kezed!

Vágyom arra, csak arra az ölelésre, hogy lehajtsam fejem.
Öledben nyugalmam lelem, és nem számít semmi sem!
Karodban elbújni, és szememmel beszélni, azt akarom!
Mosolygós harmattal ébredni, s érezni mézédes illatod!

Pokolba a barátsággal! –Ez erősebb érzés mindennél!
Mélységbe taszítasz, ha te mégsem így éreznél!
De mindig marad egy leheletnyi remény, azt hiszem.
Azt szeretném, hogy mindig itt legyél énvelem!

Szótlanul, hívogatón állok egymagam,
Várnék az egyetlenre, de csak az üresség ami van.
Szellemem, sugallatként, szárnyal a széllel,
Repülök ég felé, felhőként, kékkel.

Kiáltom, harsogom, a mélybe:
Várok rád, várok rád!- még messzebb visz a léggel.
Fúj a szél, fúj a szél, egyre csak távolabb,
Tőled el, tőled el, az emléked megmaradt.

W. Shakespeare: XXVII

Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:

Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új dísz ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.

Miért kergetsz mindig kínok közé,
Te fölülmúlhatatlan égi csoda?
Miért szórsz parányi cseppet a reményből lelkembe,
Mint szomjazó szájra sós vizet?
Mintha hajótörött lennék és látnám a partot,
De csak szemem káprázik, és lelkem vágyik.
És már indul is a hajó, nélkülem, mellettem, el.
Megdermedek.
S látom a kéklő mélységet:
- Mi lesz, ha elnyel?
Kezem, lábam csak lebeg…
Már nem is lélegzem.
Megszűnt tüdőm játéka.
S érzem a halakat testemmel, úsznak mellette ide s oda.
Már csak a vibráló melegség van magam körül,
Mondani szeretnék neked valamit, de elül.
Mondani szeretném, számon, nem jön ki már hang se,
Sivárságban itt hagytál és nem maradt semmi se!

Még nem tudom ki vagy, honnan jöttél, hová tartasz,
De érzem lelked nekem teremtetett!
Még nem tudom, mit kívánsz, és mitől tartasz,
De ez a félelem bennünk eltemetett.
A csalódások megkeményítettek.

Kimondani a valót, tudom nagy bátorságra vall!
Álmatlan éjszakákon, késő délutánon,
Karodba szüntelen időkőn át tart.
S gondolatban ringatón, Veled hullámzom,
Nekem minden percben, fájón hiányzol!

Félek az ismeretlen hívó szavától, hátha ellök,
Vagy én taszítom magányba Kedvesem!
Mégis csókodra éhezek, mi elborít, betölt,
Bódítja éhező, elfáradt testemet.
Szomjazom szavaid, illatod, így meztelen.

Arcodon settenkedik a mosoly, nem lehet fürkészni.
Sejtelmes, mint a ködben tapogatózó kéz,
Mely eltéved, s érint,
Megérint.

Csak a szád csücskében ücsörög, gondolataiba merülve.
Apókaként, révedezik egy túlvilágra,
Oda be, magába zárta,
Bezárta.

Kulcs kell ide, rögtön! Nyissam már e zárat!
Találjam meg nyitját, feltárjam.
Most még nem tudom,
Várok.