Miért kergetsz mindig kínok közé,
Te fölülmúlhatatlan égi csoda?
Miért szórsz parányi cseppet a reményből lelkembe,
Mint szomjazó szájra sós vizet?
Mintha hajótörött lennék és látnám a partot,
De csak szemem káprázik, és lelkem vágyik.
És már indul is a hajó, nélkülem, mellettem, el.
Megdermedek.
S látom a kéklő mélységet:
- Mi lesz, ha elnyel?
Kezem, lábam csak lebeg…
Már nem is lélegzem.
Megszűnt tüdőm játéka.
S érzem a halakat testemmel, úsznak mellette ide s oda.
Már csak a vibráló melegség van magam körül,
Mondani szeretnék neked valamit, de elül.
Mondani szeretném, számon, nem jön ki már hang se,
Sivárságban itt hagytál és nem maradt semmi se!