Te vagy a múzsám és kettősség él bennem.
Melegen ölelném csalódott, kietlen lelked,
Mely már annyira száraz, mint parlagon kóró,
Mit elfelejtett s otthagyott minden kaszáló.
De itt vagyok én is, elárvult s
Sorsára hagyott gyermek,
Már sokszor megtaláltalak,
Most ismét elvesztettelek.
Mert már csak önmagad temeted,
Elvakít vakságod és szürke életed,
Elvakít önzően szánalmasnak vélt sorsod,
És amit keresel,
Még ha ott is van előtted: nem látod.
S tudod, ha a múzsa nem ad,
S nem kér, s nem gazdagítja bensőm,
Elhalványul fénye s emléke csak versemben él!
