Borisnak

Százszor olvasom szavaid, mintha csak itt ülnél mellettem.
Próbálok uralkodni józanul, de ez túljár az eszemen.
Első voltam és első is leszek! –szeretném,
De nálad tudni ezt nem lehet, pedig tiéd lennék!

Nem tudok neked semmit sem adni, mert semmim sincs!
Csak én vagyok egyedül, ez az egyetlenegy kincs!
Csupasz vagyok, mint egy árva elhagyott gyermek,
S nélküled az is maradok, ha nem takar két kezed!

Vágyom arra, csak arra az ölelésre, hogy lehajtsam fejem.
Öledben nyugalmam lelem, és nem számít semmi sem!
Karodban elbújni, és szememmel beszélni, azt akarom!
Mosolygós harmattal ébredni, s érezni mézédes illatod!

Pokolba a barátsággal! –Ez erősebb érzés mindennél!
Mélységbe taszítasz, ha te mégsem így éreznél!
De mindig marad egy leheletnyi remény, azt hiszem.
Azt szeretném, hogy mindig itt legyél énvelem!

Szótlanul, hívogatón állok egymagam,
Várnék az egyetlenre, de csak az üresség ami van.
Szellemem, sugallatként, szárnyal a széllel,
Repülök ég felé, felhőként, kékkel.

Kiáltom, harsogom, a mélybe:
Várok rád, várok rád!- még messzebb visz a léggel.
Fúj a szél, fúj a szél, egyre csak távolabb,
Tőled el, tőled el, az emléked megmaradt.