Ez nem is igazi, nem igazi érzés!
Nem valóságos, csak ábrándos!
És amikor megyek az utcán, odaképzelem árnyad,
Ott lépkedsz és sugdosol...
Őrültségeket képzelek ilyenkor.
Ez nem is igaz, csak agyszülemény!
Nem vagy ott, csak tapintásod érzem,
A múltkor is csak arra eszméltem, hogy érzem!
Behunyt szemmel igaznak véltem!
Amikor mentem ott voltál,
Hajadat cirógatta a szellő,
Oldalad simult hozzám, mint nyári mező!
Ott éreztem arcomban pázsit zöldellő illatát,
Ott éreztem a libbenő nap sugarát!
Mert csak mentem, a sárban, idegen arcok közt,
Céltalan, s néha megálltam egy pillanatra,
Mintha ott lettél volna, éreztelek!
És ez arra késztetett, hogy megfogjam kezed,
Szellemként csókolt tekinteted.
És mikor az árnyat érintettem,
Egy száguldó kocsi zajára ébredtem.
Csak a házak bús ablakát láttam,
Az elkorhadt zöld deszkákat,
A törött, repedezett üvegeket.
Hogy miért is vagyok itt, nem értettem!
Talán kerestelek, ott a függöny mögött rejtőzve.
A szobák mélyén, házak szegletében...
