Pko-nak

Fojtogat a csend, mely
Mégis beszédes, amikor nézem szemed!
Annyi mindent mondanék, suttognék,
Ömlene zúduló áradatként feléd!
De most nem teszem...
Többet mond minden felesleges
Szónál csillogó tekinteted!

Ne tagadj, hisz érzem:
Elárul karod, csókod íze,
Hogy érzelem érintette szíved!
De ne is mond, nem kell!
Káros most minden beszéd,
Mit elrejt az ékes szólás,
Azt visszaadni sokkal könnyebb egy érintéssel,
S a reményt nem veszthetem így el!

Szeretni...

Szeretni talán a legcsodálatosabb dolog a világon
és megadja életünk értelmét!
Ne hidd, hogy egyedül vagy!
Mindig gondol Rád is valaki, valahol messze-messze...
És ki tudja miért nem jön el, az idő egyszer megmondja és megoldja ezt is!
Nem lehet tudni mit tartogat számunkra az a magasabbik Hatalom.
Magányos nem vagy, mert ott vannak neked a madarak, a mező!
Tudod a búzamező, mely simogatja arcocskád és elfeledteti veled a szürkeséget,
mely folyton csak ott lappang körülötted, és a gonoszságot
mellyel minden nap meg kell küzdened!
Szóval ne add fel, mert rövid az idő, ki tudja mikor pótolhatod a mulasztásokat!
Ki tudja mikor tekinthetsz újra a gyönyörű égboltra,
mikor bíborba vonja a naplemente az eget...
Ki tudja mikor ízlelheted a mézédes epret, ahogy folyik a szád szegletében vöröses nektárja...