Meghajlok

Meghajlok, a sors akarta így,
Hogy magányom elnyeljen.
Elveszett itt belül már minden hit,
Melyet tápláltam örökké szüntelen.

Csak tudnám miért épp pont velem?
Miért kell ezernyi sóhajt elviselnem,
Miért nem számít, hogy én nagyon kereslek?
Miért kutatok utánad és mégse lellek?

Fáradt vagyok, keressél mást, óh szerelem!
Ezernyi képed mutattad és én el nem értem.
Nem engedik az angyalok, hogy békét találjak,
Óh pihenj meg végre fáradt lelkem,
Most szívem ne dobogj már, kérlek állj meg!

Pko-nak

Fojtogat a csend, mely
Mégis beszédes, amikor nézem szemed!
Annyi mindent mondanék, suttognék,
Ömlene zúduló áradatként feléd!
De most nem teszem...
Többet mond minden felesleges
Szónál csillogó tekinteted!

Ne tagadj, hisz érzem:
Elárul karod, csókod íze,
Hogy érzelem érintette szíved!
De ne is mond, nem kell!
Káros most minden beszéd,
Mit elrejt az ékes szólás,
Azt visszaadni sokkal könnyebb egy érintéssel,
S a reményt nem veszthetem így el!

Szeretni...

Szeretni talán a legcsodálatosabb dolog a világon
és megadja életünk értelmét!
Ne hidd, hogy egyedül vagy!
Mindig gondol Rád is valaki, valahol messze-messze...
És ki tudja miért nem jön el, az idő egyszer megmondja és megoldja ezt is!
Nem lehet tudni mit tartogat számunkra az a magasabbik Hatalom.
Magányos nem vagy, mert ott vannak neked a madarak, a mező!
Tudod a búzamező, mely simogatja arcocskád és elfeledteti veled a szürkeséget,
mely folyton csak ott lappang körülötted, és a gonoszságot
mellyel minden nap meg kell küzdened!
Szóval ne add fel, mert rövid az idő, ki tudja mikor pótolhatod a mulasztásokat!
Ki tudja mikor tekinthetsz újra a gyönyörű égboltra,
mikor bíborba vonja a naplemente az eget...
Ki tudja mikor ízlelheted a mézédes epret, ahogy folyik a szád szegletében vöröses nektárja...

Márai S

"Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más,
csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket,
lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig?
Akármi történik is közben?
S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába?
Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű,
ilyen embertelen a szenvedély?
S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?
Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól,
örökké és mindig csak annak az egy és
titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz,
de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik
a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?"

Álom?

Mellettem úgy alszol el, mintha soha nem ébrednél fel.
Álmomban láttalak, ahogy a fejed az ölembe hajtottad.
Másnap már vakított a fény szemembe élével.
S köddé vált a valóságnak hitt arcod, ahogy odahajtod
Combomra, s én megsimítom barázdáid, a kor szarkalábait.

Ott voltam közeledbe, igen egy ismeretlenbe karoltam.
Nem volt valóság, de én éreztem, mégis tudtam,
Hogy eljön ez a pillanat, az idő fogytán van,
Ballagott, de most már fut, rohan, forog,
A kerék egyszer fönn és ismét leér: mozog!

Egy gondolat PKo-nak

Vannak olyan emberek, akiket korlátozni,
kordában tartani nem lehet,
sőt nem is szeretném!
Mert az a szép bennük, hogy szabadságukat nyíltan kimutatják.
Csodálom a szabadságukat, a nyílt gondolkodásmódjukat!
Nem mennek a csorda után...
Egyéni látásmódjuk megvilágítja az élet csodáit, hogy miért is érdemes élni,
és a többi csak fölösleges sallang!
Mert életünk véges és a repülő idő oly gyorsan pereg, mint filmkocka a vásznon...
És egyszer csak azon veszed észre magad, hogy egy csomó mindent elszalasztottál!
Szóval ennél nincs is csodálatosabb, mikor magával ragad az ilyen ember, magával
sodor a képzelt világába, belerepít az élete pici szeletébe!

Kéne már...

Kéne már az a tavasz!
Szeretném a napsugár erejét érezni bőrömön!
Melegítené a lelkem!
És szeretném a búzamezős elképzelésemet megvalósítani Veled!
Mert Te odaillesz: a mező közepébe...
És csak néznénk a gomolygó felhőket, melyekből kikandikál egy-egy ábra.
És cirógatná arcunk a selymes szellő... és egyszer-egyszer megcirógatnánk egymás arcát is.
És megállítanánk az idő folyamát, csak akkor lenne és más
semmi.