Mindig jön valami új, ami mosolyt hoz arcodra!
Majd madárként szállsz ég felé,
A bárányfelhők tetején csücsülsz és látod az emberek
Parányi léptét, sietnek hangyányi lelkük védik.

Pihenj egy kicsit, nézd a napsugár, fénylő narancsként
Izzik a hegyek ormán!
Nézd a morajló tengert, hogy csapdossa habjait!
Érezd a mindenséget, mely Neked is adatik!

Neked is gyönyörű a zöldellő rét, ahogy fújja nyári szellő!
Neked is dalolnak a fülemülék.
S reptében egy Csoda Rád kacsint!
Én volnék az, így egyszerűen kimondom.

Mert kergettem hiú ábrándokat,
És még most is gyakran teszem,
Szerettem léha barátokat, akik
Akarva-akaratlan „elkergettek”!

„Osho, te azt tanítod nekünk, hogy csak lebegjünk a vízben, de az én elmém olyan súlyos, hogy ha lebegni próbálok, akkor úgy érzem menten elmerülök.
Így hát inkább pánikszerűen úszom tovább.”

W.S.:CXXXIX

Ó, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,
Mellyel hidegséged lelkemre tör;
Ha nyelved tőr, szemedet ne forgasd:
Erő, légy erős, s ne álnokul ölj.

Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha
Épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;
Mért kacérul sebzel, ha rozoga
Páncélomon át szívembe hasíthatsz?

Menthetnélek: ah, jól tudja a kedves,
Mennyire gyűlöl szép tekintete,
S szeme arcomról, íme, tovarepdes,
Hogy haragja mást nyilazzon tele;

De már fél-halott vagyok, s ezt se bírom:
Végezz ki szemeddel: oltsd ki kínom.

Most elgondolkoztam azon, hogy milyennek látom magamat és mások milyennek.
De mi van akkor ha a külső szemlélő mást lát, érez, mint én?
Vagyis az egész csak az ego játéka és az ember túlbonyolítja önmagát!?
Asszem lazára kéne vennem a figurát. Bár ezt a legnehezebb "eljátszanom".

Már képzeletben máshol járok,
Már két kezeddel sem fogsz,
Mert hideg ez itt belül, látod?
Nem mondok semmit most.

Csak suttogok magamban,
Pedig ordítanák világ felé!
Leplezem én keseredett éltem,
Mi csak folytonos színjáték.

Néha lepedőbe burkolózom,
Mintha eltakarnám a sötétséget.
Néha nevetek egy kiejtett szavon,
Pedig csúnyán megsértett!

Már a szegénységem gazdagság,
Mit adhatnál nékem?
A szerelmet már ellopták,
Elszaladt vele az idő régen.

Simulnék karjaidba, lágyan kedvesem,
Mint óceán nyaldosó habjával,
Tapintanám, ízlelném bőröd selymesen.
Végtelen hullámok közt küzdenék,
Árral szembemennék…
Mert nem számítana zuhatag,
Tudnám hogy te ott a túloldalon vagy!

Csak látnálak már, óh te szellemárny!
Nekem mindig az maradsz,
Mert soha nem pillantalak meg,
Emlékem szétfoszlik egy perc alatt.
Bár elengedni nem tudlak,
Legfeljebb az idő csitíthat,
Vasfogával jár fölöttünk minden nap.

Új remények és szavak:ez az mi erőt ad!
Eltölt békével színezüst holdkaréj,
Mindig nézem és eszembe vagy!
Emlékem légy szíves legalább azt hagyd,
Tudjak rád nézni szemembe csillogón,
Sorsom, hitem, már csak ez maradt.

"A belső égbolton, a belső világban a szabadság a legnagyobb érték - minden más, még a boldogság és az eksztázis is csak másodlagos mellette." Osho

Ma rájöttem milyen jól érzem magamat egyedül.
Bonyodalmak ? Minek?
Bár egy kis izgalom jól esne:)

Mondhatnék átkot, néma mondat hagyná el ajkam,
mintha elfelejteném, de bennem legbelül itt van...
Késő, késő halk szavak...

"Az elméd tevékenysége a probléma, mert az elme csupán álmokat tud teremteni... És annyira izgatottá válsz az álmoktól, hogy azok már valóságnak tűnnek. Ha túlságosan izgatott vagy, megrészegülsz, és már nem is vagy magadnál. Akkor bármit látsz, az csupán a saját kivetülésed. És annyi világ van, ahány elme, mert minden elme a saját kis világában él." Osho

Maradt nekem a magány,
Mely örökre magába zár.
Itt hagyni nem tudom,
Nem lelem a kulcsom.

Bús, vad amazon lettem,
A másik énem nem lelem.
E kettősség érzem, eltemet,
És sírba zárja lelkemet.

A karod elhagyott,
S miért, azt nem tudom.
Nem értem szavad,
De megérteni se hagytad.

A szótlan sivárságba hagytál,
Méz ízű csókod nem érzem,
Sótlan, üres így ízed,
Édes! Nem értettél meg!

Dorothy Parker:
Férfiak
A Vénuszuknak mondanak,
Hiszen te vagy az út, magad.
Ha lángra lobbansz, oh, egek!,
Ők megmondják majd, mit lehet;
Ha tested-lelked már övék,
Ők jobban tudják, merre lépj.
Tanít, nevel mind, mert, tudod,
Oly átkozott a modorod.
Ahogy te jársz el, nem helyes,
Átszab, kioktat, átnevez,
Amit imád, mind átformálja -
Oh, úgy fáraszt a sok marhája.

Nézem azt a gyönyörű szemed és elmerülök végtelen kéklő hullámjában...
Csak úgy csobbanok minden gátlás és érzelem nélkül és így jól érzem magam.
Az érzések túlcsorduló skáláját meguntam: nem kell!
Csak létezni és a pillanat mínőségét kiélvezni, erre van most szükségem.
Hogy csak úgy minden nélkül legyek...

Jaj de gyűlölöm ezt a kietlen érzést,
Mely szívem tájékán gyökeret ver!
Az üres szobákat, falakat, szavakat,
Melyek annyira belédívódnak,
Hogy csak lassan tudod feledni.

Jaj annak, ki kimondja a valót,
Gúnyolt szavakat suttognak rá, mutatnak.
Ő az, ki vesztes s gondolataival egyedül marad.
Mert ki viselné el az igazság szörnyű szavát,
Amikor a jobbat hallani szép?

W S: VIII Szonett

Ki zene vagy, miért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár.
Miért szereted azt, ami kínnal éget?
Miért fogadod gyönyörrel, ami fáj?
Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen te, rossz a társas-éneked.
Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
MInt mikor férj s boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simúl:
Szövegtelen dal, s dús egységbe csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

Megtört bennem minden akarat és hit,
Láncként fogva tart, rabod vagyok.
Nem számít már szerelem s könny,
Mert bizalmam elveszett és elnyílt,
Minden virág és elnyűtt göncöm,
Most már levetem.
Nem bírom a kínt,
Melyet okozol nekem szüntelen!

Karodba bújnék, vágyom rá nagyon,
És úgy ölelném szíved, ahogy azt akarod!
Angyalszárnnyal betakarnám fáradt tested,
Folyton csak keresném, mivel vidíthatom kedved.

A mosoly arcomon titokzatos tudom,
Mert nem értik lelkem, és hogy mit akarok.
Keresem azt az elhagyott másik felem,
Mely eggyé olvaszt, eggyé temet.

Kutatok utána, bár nem is tudom,
Engedi -e a sors, hogy velem eggyé váljon?!
Megleltem egyszer, de csak az éterben,
Nem szólt hozzám élőn, nem ért testemhez, testtel.

De most már értem, miért történt,
A múzsa, ha meglátod, nem is oly szép!
És ha jő az elmúlás, elválás pillanata,
Rossz emlék lesz mindennek alapja.

Boldog vagyok, hogy érezhettem azt a
Kimondhatatlanul szárnyaló, perzselő,
Minden tűzével belém maró érzést,
Mely a mennyekbe repít, aztán ledob és arcul csap!

Most eszembe jutott a kedvenc idézetem:
"Ha új méreggel éteted szíved, jó ellenmérge lesz a réginek!" (W.S)
Hát most valahogy erre apelállok. Úgyis tudom, hogy a csillagállásom csak augusztusban lesz jobb, dehát próbálkozok. Igen ködösen fogalmazok, mert még bele kell jönnöm ebbe a nyílt írásba! Bár nem hinném, hogy valaki is olvassa, de jó ez így!
Szóval visszatérve az előbbire, a kapcsolataimra gondoltam.
Azt is mondhatnám, hogy a túlzott nyíltságom megöl egyszer, dehát az ember alapjaiban megtudja változtatni magát? -Nem hinném!
Valami lehetett az előző életeimben, amit magammal hoztam és nem tudok elszakadni tőle.
Mindig egyedül maradok és ha lángolok egyszer, akkor iszonyatosan...
És tudjátok, az nem sokáig tart, mert azt a perzselő érzést nem viseli el emberfia hosszútávon.
De azért kiváncsi lennék mi történhetett velem? Lehet, hogy egy férfi voltam, aki átgázolt a nőkön?

Fáradt vagyok a játékokhoz.
Szeretnék őszinte lenni, de kimondhatom, ami a való?
Hát sokszor nagy merészség kell hozzá!
Sajnos azt tapasztaltam,
hogy a hazugság sokkal jobban esik az embereknek.

Várlak

Nyitott ablakom, kitárt kapu neked,
A függönyöm épp kirebben a szellőben,
S a kék égen úsznak a habos felhők.
A hegy ormán megcsillan a napsugár,
És érzem milyen fantasztikus érzés ez!

A remény nem múlik, örökké él szüntelen,
Búcsú nincsen, az idő örök.
Bennem él mindig minden szavad,
És tudom oly jó volt az nekem!
És önző mivoltom folyton ezt akarja.

Tudom, megpillantalak kitekintve a mezőre,
Egyszer csak meglátom alakod,
Ahogy közeledik ott a kacskaringós úton.
Szívem majd kiugrik a helyéből,
Zakatol oly vadul, érzem megbolondul.

És csak ott állsz előttem majd némán,
Belém fúrod tekinteted,
Ajkam pecséttel hallgattat el újra,
Hogy ez a pillanat soha ne érjen véget,
Maradj itt, én már el nem engedlek téged.