Bocsáss meg!

Bocsáss meg magadnak és mindenki másnak,
akkor majd elengeded a fájdalmad, és szárnyalhatsz,
mint madár az égen, mint szél mely suhan tova...
És csak érzed az arcodon a lágy játékot, az illatokat,
a fényeket, mindent ami körülvesz!

Szabadsááááááááááááág!!!!!!!!!!!

Tudod a szabadság néha rabság!
Önmagad rabsága, mert csak magad vagy!

A pillanat

Búcsúzunk, de még itt tart szemed tükre,

Itt tart és úgy érzem, itt maradnék Veled örökre!

Csak Mi létezünk, nézlek, fürkészlek…

És csak szalad a város, a fények cikáznak,

Indulni kéne, de minden és mindenki várhat!

Az arcod oly nyugodt, ragyogó fényerő,

Vonzása az alagút végéhez hasonlatos!

S dübög a metró, előttünk a hídon robog a villamos.

És csak szalad a város, a fények cikáznak,

Indulni kéne, de most mindenki várhat!

Karodba kulcsolom enyémet, vibrál a levegő, megéget!

Szikrázó éjszaka, még a szigeten sötét volt,

Nem csillogtak csillagok, nem sütött Ránk a hold!

A feketeség leple alatt csak izzó tekintetünk mutatott fényt,

S hideg kezünk mindig össze-összeért!

Juj! Míg nem csókoltalak mennyi gondolat futott agyamon át!

Szétvető düh, mely megállítaná az idő pillanatát!

Igen, bosszantott az óra, csak úgy szaladt ide s oda!

Nem kérdezett, megállt, és aztán gyorsan futott tova!

És mi csak álltunk ott, körülöttünk a város zaja.

Szaladt fényével, cikázott ide-oda!

De mi csak néztük egymást, ott maradtunk,

S örökre eggyé váltunk, eggyé olvadtunk!

Hiány

A hiány egy borzaszó érzés!
Ürességgel tölti el lelkem és kétségbe ejt!
De nem lehet betölteni ezt az űrt!
Mint egy foltozhatatlan lyuk,
egy fekete lyuk!

Mezőn

Selymes tapintásod, mint búzakalász érint,
Megérinti lelkem, s lassan megértem,
Hogy kósza szélben, miért is cirógat,
Miért is jó ez nékem?!

W. Shakespeare: XXVII

A jövő ellen, ha jön oly jövő,
Hogy hibáimtól arcod komorul,
S szerelmed, fukarkodva, kitűnő
Szempontok szerint számolni tanul;

A jövő ellen, ha mégy, idegen,
S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
S hagyva múltját, benned a szerelem
Érett kimértséggé komolyodik;

E jövő ellen sáncot verek és
Értékem tudatába költözöm,
S magam fogok magamra kezet és
A te jogodat védi majd pöröm:

Szigorú jog, koldust, elhagynod engem,
Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.

Emlékezz!

Mint fátyol a szemed előtt,

Úgy kúszok gondolataidon keresztül.

Messzi, messzi távolban sötét úton.

Csak pislákoló lámpa világítja két szegélyét.

Belédivódok reménytelenül,

Pórusaidba lapulok, és kitörök féktelenül!