Jaj de gyűlölöm ezt a kietlen érzést,
Mely szívem tájékán gyökeret ver!
Az üres szobákat, falakat, szavakat,
Melyek annyira belédívódnak,
Hogy csak lassan tudod feledni.

Jaj annak, ki kimondja a valót,
Gúnyolt szavakat suttognak rá, mutatnak.
Ő az, ki vesztes s gondolataival egyedül marad.
Mert ki viselné el az igazság szörnyű szavát,
Amikor a jobbat hallani szép?

W S: VIII Szonett

Ki zene vagy, miért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár.
Miért szereted azt, ami kínnal éget?
Miért fogadod gyönyörrel, ami fáj?
Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen te, rossz a társas-éneked.
Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
MInt mikor férj s boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simúl:
Szövegtelen dal, s dús egységbe csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

Megtört bennem minden akarat és hit,
Láncként fogva tart, rabod vagyok.
Nem számít már szerelem s könny,
Mert bizalmam elveszett és elnyílt,
Minden virág és elnyűtt göncöm,
Most már levetem.
Nem bírom a kínt,
Melyet okozol nekem szüntelen!