Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;
Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:
Ha csak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely, mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új dísz ad vén s komor éjszakámnak.
Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.
Miért kergetsz mindig kínok közé,
Te fölülmúlhatatlan égi csoda?
Miért szórsz parányi cseppet a reményből lelkembe,
Mint szomjazó szájra sós vizet?
Mintha hajótörött lennék és látnám a partot,
De csak szemem káprázik, és lelkem vágyik.
És már indul is a hajó, nélkülem, mellettem, el.
Megdermedek.
S látom a kéklő mélységet:
- Mi lesz, ha elnyel?
Kezem, lábam csak lebeg…
Már nem is lélegzem.
Megszűnt tüdőm játéka.
S érzem a halakat testemmel, úsznak mellette ide s oda.
Már csak a vibráló melegség van magam körül,
Mondani szeretnék neked valamit, de elül.
Mondani szeretném, számon, nem jön ki már hang se,
Sivárságban itt hagytál és nem maradt semmi se!
