Nincs már gyógyír

Próbáltam más lenni, égi mezőn fény...
Napodat bearanyozni, világítani...
Tiszta szívű, sose kemény!
Adtam a leheletem beléd...

Miért kérted azt, amit nem is akarsz?!
Mosolyod adtad, pedig temeted magad!
Szíved melegét nyújtottad felém,
Pedig kihűlt, mint jégcsap fúrt belém!

Kietlen, kopárság, csak az mit hagytál!
Mint szélviharként hurrikán, úgy pusztítottál!
Elmentél, gázoltál, és itt hagytad nekem a romokat,
És most megint csak építem magamat!

Keresem azt a arcod, amit elmondani
Már nem tudok, tűz mi melegséget adott!
Oly szikrázó, oly égi messzeség,
Kinyújtott karom, már soha el nem ér!

Tudod!? Már gyógyír se kell nekem!
Nincs ki és mi, ami ápolna Kedvesem!

Szombati álom

Volt egy srác kék szemű.
A hullámok belepték a tekintetét mikor nézett,
És karjában tenger voltam és nagy halak,
Úszott mindig a messzeségben.
Keresett egy szigetet, hol megnyugodhat a lelke,
Óceánok morajló habjával versenyzett,
Hogy elérje rég áhított mosolyát,
Mit csak ő adhat és őneki kedvese.
Ahogy úszott, egy óriási hullám elkapta
És húzta, húzta le a fekete mélybe,
Hol már nincs alakja és talaja.
Viaskodott az életért, és levegőt kért cserébe!
Mert ott lenn már csak halott volt
És a szíve már darabokra összetört!
Ittam minden szavát, mit ajka kiejthetett,
Mit küldött elsőre rózsát, megsirattam,
Mert már elszáradt és elveszett együtt vele a légbe.
Elsodorta a lelke messzesége mélyre
És csak az űr, ami maradt utána,
Nem gyógyítja meg semmi sebem, még a szép se!
Eltűnt mi még meg se volt,
Kapkodtam a lábát, mi már a habba folyt,
Ott hagytam életem darabját, ott a sötétben, kékségben
A halak közt, világító medúzák végtelenjébe...