Karodba bújnék, vágyom rá nagyon,
És úgy ölelném szíved, ahogy azt akarod!
Angyalszárnnyal betakarnám fáradt tested,
Folyton csak keresném, mivel vidíthatom kedved.

A mosoly arcomon titokzatos tudom,
Mert nem értik lelkem, és hogy mit akarok.
Keresem azt az elhagyott másik felem,
Mely eggyé olvaszt, eggyé temet.

Kutatok utána, bár nem is tudom,
Engedi -e a sors, hogy velem eggyé váljon?!
Megleltem egyszer, de csak az éterben,
Nem szólt hozzám élőn, nem ért testemhez, testtel.

De most már értem, miért történt,
A múzsa, ha meglátod, nem is oly szép!
És ha jő az elmúlás, elválás pillanata,
Rossz emlék lesz mindennek alapja.

Boldog vagyok, hogy érezhettem azt a
Kimondhatatlanul szárnyaló, perzselő,
Minden tűzével belém maró érzést,
Mely a mennyekbe repít, aztán ledob és arcul csap!