Mellettem úgy alszol el, mintha soha nem ébrednél fel.
Álmomban láttalak, ahogy a fejed az ölembe hajtottad.
Másnap már vakított a fény szemembe élével.
S köddé vált a valóságnak hitt arcod, ahogy odahajtod
Combomra, s én megsimítom barázdáid, a kor szarkalábait.
Ott voltam közeledbe, igen egy ismeretlenbe karoltam.
Nem volt valóság, de én éreztem, mégis tudtam,
Hogy eljön ez a pillanat, az idő fogytán van,
Ballagott, de most már fut, rohan, forog,
A kerék egyszer fönn és ismét leér: mozog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése