Szótlanul, hívogatón állok egymagam,
Várnék az egyetlenre, de csak az üresség ami van.
Szellemem, sugallatként, szárnyal a széllel,
Repülök ég felé, felhőként, kékkel.

Kiáltom, harsogom, a mélybe:
Várok rád, várok rád!- még messzebb visz a léggel.
Fúj a szél, fúj a szél, egyre csak távolabb,
Tőled el, tőled el, az emléked megmaradt.