Nincs már gyógyír

Próbáltam más lenni, égi mezőn fény...
Napodat bearanyozni, világítani...
Tiszta szívű, sose kemény!
Adtam a leheletem beléd...

Miért kérted azt, amit nem is akarsz?!
Mosolyod adtad, pedig temeted magad!
Szíved melegét nyújtottad felém,
Pedig kihűlt, mint jégcsap fúrt belém!

Kietlen, kopárság, csak az mit hagytál!
Mint szélviharként hurrikán, úgy pusztítottál!
Elmentél, gázoltál, és itt hagytad nekem a romokat,
És most megint csak építem magamat!

Keresem azt a arcod, amit elmondani
Már nem tudok, tűz mi melegséget adott!
Oly szikrázó, oly égi messzeség,
Kinyújtott karom, már soha el nem ér!

Tudod!? Már gyógyír se kell nekem!
Nincs ki és mi, ami ápolna Kedvesem!

Szombati álom

Volt egy srác kék szemű.
A hullámok belepték a tekintetét mikor nézett,
És karjában tenger voltam és nagy halak,
Úszott mindig a messzeségben.
Keresett egy szigetet, hol megnyugodhat a lelke,
Óceánok morajló habjával versenyzett,
Hogy elérje rég áhított mosolyát,
Mit csak ő adhat és őneki kedvese.
Ahogy úszott, egy óriási hullám elkapta
És húzta, húzta le a fekete mélybe,
Hol már nincs alakja és talaja.
Viaskodott az életért, és levegőt kért cserébe!
Mert ott lenn már csak halott volt
És a szíve már darabokra összetört!
Ittam minden szavát, mit ajka kiejthetett,
Mit küldött elsőre rózsát, megsirattam,
Mert már elszáradt és elveszett együtt vele a légbe.
Elsodorta a lelke messzesége mélyre
És csak az űr, ami maradt utána,
Nem gyógyítja meg semmi sebem, még a szép se!
Eltűnt mi még meg se volt,
Kapkodtam a lábát, mi már a habba folyt,
Ott hagytam életem darabját, ott a sötétben, kékségben
A halak közt, világító medúzák végtelenjébe...

Ábránd

Ez nem is igazi, nem igazi érzés!
Nem valóságos, csak ábrándos!
És amikor megyek az utcán, odaképzelem árnyad,
Ott lépkedsz és sugdosol...
Őrültségeket képzelek ilyenkor.

Ez nem is igaz, csak agyszülemény!
Nem vagy ott, csak tapintásod érzem,
A múltkor is csak arra eszméltem, hogy érzem!
Behunyt szemmel igaznak véltem!

Amikor mentem  ott voltál,
Hajadat cirógatta a szellő,
Oldalad simult hozzám, mint nyári mező!
Ott éreztem arcomban pázsit zöldellő illatát,
Ott éreztem a libbenő nap sugarát!

Mert csak mentem, a sárban, idegen arcok közt,
Céltalan, s néha megálltam egy pillanatra,
Mintha ott lettél volna, éreztelek!
És ez arra késztetett, hogy megfogjam kezed,
Szellemként csókolt tekinteted.

És mikor az árnyat érintettem,
Egy száguldó kocsi zajára ébredtem.
Csak a házak bús ablakát láttam,
Az elkorhadt zöld deszkákat,
A törött, repedezett üvegeket.

Hogy miért is vagyok itt, nem értettem!
Talán kerestelek, ott a függöny mögött rejtőzve.
A szobák mélyén, házak szegletében...

Tüske

A remény mely mindig kecsegtet, aztán visszaüt,
Gondosan táplálkozva lelkem mélyebb szintjein...
Szúrós, tüske mely tőrként forgatja bennem a létezés
Egyetlen értelmét: szeretve lenni!
Rámutat egy adott útra,
De rátérve mindig beleesek egy kútba.
Megmutat, csillogtat és elveszi!
Kitépi azt a pici sugarat is, mely boldogság lehetne,
Emésztőn elhal itt bennem...
És ekkor rájövök: ennek meg mi értelme?
Rájövök, hogy boldogtalan vagyok, mert nincs azaz egy,
Mit tőled, csakis tőled kaphatok!

Szeretnék adni

Szükségem lenne már egy repeső örömre,
Legyen az bármi, ami szárnyat ad!
Legyen bármi, ami összetöri lelkem.
Legyen bármi ami megmelenget,
Simító kezedet már régen keresem!

Ha csak egy pillanat erejéig is,
Csak egy csöpp csókot adj!
Szülessek újjá, mint új nap: ez alatt.
Csak egy érintést kérek még, szikrázót,
Hogy erre emlékezzem, mikor hiányzol.

Csak szeretnék, adni mindegy, hogy mi legyen,
Én legyek teneked a világegyetem!
Én legyek karodban a teljesség varázsa,
Én legyek szíved összes dobbanása!
Legyek csak az, ki mindened átjárja!

Már nem tudom mit is mondhatnék,
Szótlanság, sóvárság, csak az mi elér!
Kegyetlen természet, miért is teremtett?
Miért is vagyok ennyire reményvesztett?

Réten

Oly jó lenne feküdni zöld fűbe,
Beszívni illatát a földnek,
És virágzó pipacsok hadával
Játszadozni, mint méhek.

Lesni, mely felhő milyen
Ábrához hasonlatos,
Kulcsolni kezemmel kezedet,
Ez lenne számomra fontos most!

Ezernyi madárdalt hallgatni csöndesen,
Mert mi nem szólnánk,
Csak néznénk egymást...
Nem múlna a jelen sem!

Elmerülnék szemed tükrébe,
Mint kis tó mi itt van közelbe,
Ringatón, nyugtatón, lágyan,
Simogatón, biznék a jövőbe!

Múzsa

Te vagy a múzsám és kettősség él bennem.

Melegen ölelném csalódott, kietlen lelked,

Mely már annyira száraz, mint parlagon kóró,

Mit elfelejtett s otthagyott minden kaszáló.

De itt vagyok én is, elárvult s

Sorsára hagyott gyermek,

Már sokszor megtaláltalak,

Most ismét elvesztettelek.

Mert már csak önmagad temeted,

Elvakít vakságod és szürke életed,

Elvakít önzően szánalmasnak vélt sorsod,

És amit keresel,

Még ha ott is van előtted: nem látod.

S tudod, ha a múzsa nem ad,

S nem kér, s nem gazdagítja bensőm,

Elhalványul fénye s emléke csak versemben él!